Legvégül a szív

Amerikát ​romba döntötte a gazdasági válság. A munkanélküliektől és hajléktalanoktól hemzsegő rozsdaövezetekben bandák, vandálok és elmebetegek fosztogatnak. A fiatal házaspár, Stan és Charmaine azért van még életben, mert csodával határos módon megmaradt autójukban laknak, ám nemritkán így is másodperceken múlik a sorsuk. Egy nap megváltásként érkezik a hír: önkénteseket keresnek Consilience városába, a Pozitron Projektbe. A Projekt résztvevőinek rendes munka és kényelmes, tiszta otthon jár – minden második hónapban. A köztes időszakokat viszont a város és a projekt szívét jelentő Pozitron börtönben, fegyencként kell tölteniük, házukat pedig frissen szabadult váltótársaik foglalják el, akikkel szigorúan tilos érintkezniük – erről a Megfigyelés gondoskodik. Elsőre nem tűnik túl nagy áldozatnak egy rendezett életért cserébe, ám amikor Charmaine a szabályokat áthágva szenvedélyes viszonyba kezd váltótársával, nyugtalanító események láncolata veszi kezdetét, s előbb-utóbb kénytelenek feltenni a kérdést, mi zajlik valójában Consilience és a börtön falai mögött.
Margaret Atwood 2015-ben írt disztópiájában a társadalmi felelősség és a közös túlélés problémái mellett előtérbe kerülnek az egyéni lét, legfőképpen a szenvedély kérdései: meddig mehet el az a másik birtoklásában anélkül, hogy elveszítené önmagát?

„Ők maguk, a jövendő Pozitron-tervezők – igazi hősök! Úgy döntöttek, vállalják a kockázatot, az emberi természet jobbik felére apellálnak, a psziché ismeretlen területeit tárják fel. Olyanok ők, mint a régi pionírok, utat törnek, helyet csinálnak a jövőnek: a jövőnek, amely biztosabb, gazdagabb és általában véve jobb miattuk. Az utókor áhítatos tisztelettel emlékezik majd rájuk. Ez a duma. Stan még életében nem hallott ennyi marhaságot. Másfelől viszont valahogy hinni akar benne.”